Eizenstein életrajza lenyűgöző, kortársai szerint is messze meghaladta korát és előremutatott a film világában.
„Az Ő Patyomkin cirkálója az egész világon esemény volt, amelyről még ma is beszélnek, írnak és amelyre a legjobb filmteoretikusok állandóan hivatkoznak.”
Eizenstein, Szergej Mihajlovics (1898-1948). Szovjet rendező, kétszeres állami díjas, az OSZSZSZK érdemes művésze. Leszerelését követően Moszkvában állami ösztöndíjjal a japán színház és nyelv kérdéseivel foglalkozott.
A sztrájk c. film volt első alkotása, ezt követte 1925-ben a Patyomkin páncélos, az 1905-ös forradalom filmje. Ezt követte az Október, majd a Régi és Új.
1928-ban a Paramount szerződést ajánlott neki, amit később merev álláspontjuk miatt fel is bontottak, minden ajánlatát visszautasították. Mexicoban forgatott, ahol U. Sinclair anyagi támogatásával leforgattak 60 000 méternyi anyagot, amiből később a Que viva Mexico c. film készült, de sajnos ez torzó maradt. 1933-ban visszatért Moszkvába, ahol rendezéstant és esztétikát tanított a Filmművészeti Főiskolán.
További művei: -Bezsini rét(1937)
- Jégmezők lovagja(1938),
- Rettegett Iván I.(1945),
- Rettegett Iván II.(1958)-halála után 10 évvel jelent meg.
A film szerkezete
A film három részre oszlik. Sokféleképp lehet Őket nevezni, de a fontos, hogy az akció keletkezik, kifejlődik és befejeződik. Expozíció, fordulat, befejezés. Az elején megvan az egyensúly, az felbomlik, megoldást keresnek az egyensúly visszaállítására, visszaáll az egyensúly.
Első rész
„A film szerkezete, kompozíciója és a benne lévő montázsformák szervesen nőttek ki a témából; a kompozíció kiegyensúlyozott zártsága klasszikus görög tragédiára emlékeztet. (A film öt részre tagolódik, középen a híres ködjelenet.) A konfliktusokat kifejező montázsformák tökéletes megvalósulást nyertek (lásd az odesszai lépcső montázsmegoldását, amelyről alapos elemzéseket olvastunk magától Eizensteintől); a némafilm valamennyi kifejezőeszköze a maga gazdag fegyverzetében csillog a pars pro totótól a film ritmusáig. Ez a némafilm megvalósította azt a paradoxont (s ebben Meisel zenéje csak segítő elem volt), ami a zene és a képi anyag "szerves" egységének megteremtésében például szolgált az audiovizuális filmművészetnek. Mindez azt mutatja, hogy Eizenstein a Patyomkin páncélosban maximálisan kihasználta némafilm montázsformái által adott stílus lehetőségeit, ami egyúttal azt is jelentette, hogy ezen az úton - az ismétlés veszélye nélkül - nem lehet továbbhaladni.
Az első rész a film kezdetétől a második részig tart. A matrózok esti gyűlésétől a mosogatásig. A romlott hússal foglalkozó rész számottevő, hiszen ez a kiváltó oka a lázadásnak. Az utolsó csepp a pohárban. A film közben többször is visszautalnak rá. Ekkor ismerhetjük meg a legtöbb főszereplőt.
Ebben a részben az alapkonfliktusok bemutatása történik, de még aktív mozzanatok nem történnek. Sok a beszéd rész, a csoportosulás, a felkelés említése. Még amikor egy főparancsnok a saját szemével látja, hogy nem fogyasztottak a romlott levesből, hanem a hajón vásárolnak konzerveket is csak nézi Őket, de nem történik dorgálás, csak tovább megy amiből a matrózok azt szűrik le hogy nincs baj.
Miután a tiszt jelenti, hogy mi történt a hajós kapitányának, az Önmagából kikelve elindul, hogy a hajótaton összehívja a legénységet. Eközben a mosogatókat látjuk, amint az egyikőjük a feliratot olvassa dühösen, elhajítja a tányért.
A második részt a legelmentárisabb módon, felirattal vezeti be. A harsonaszó a kezdete. Futva jelenik meg a hajó összes tisztje, parancsnoka és matróza. A kapitány felszólítása feszültséget kelt, de még nem ér a tetőpontra a válság. Amint kijelenti, hogy aki nem lépett előre felakasztják pánikot, látunk az arcokon. Itt jelenik meg először a filmben a matrózok egyéni mimikája. A montázstechnikával előre vetíti a hullákat amint az árbocon lógnak, a matrózok a félnek a tisztek örülnek.
Behozzák a vitorlát, amit akkor használnak, ha a kivégzés előtt letakarják az áldozatokat. Ekkor a 30 ember sorsa eldőltnek tűnik, bajtársaik lehajtott fejjel várják a bekövetkezést, egyedül Vakulin áll és mer rájuk nézni. Néhányan már össze is esnek, térdre borulnak a hatalmas ponyva alatt. A parancsnok kiadja a tűzparancsot, de rögtön utána Vakulin Bajtársak! Felkiáltása elgondolkoztatja a lövészeket. Megfigyelésem szerint itt szűnnek meg egységes gyilkoló gépezetnek lenni, és Ők is egyéniségekké vállnak, már nem egy nagy masszának tűnnek, külön is vállnak kissé. A tűzparancs 5ször hangzik el, mire Vakulin „Testvéreim kire lőtök” felkiáltás után teljes káosz keletkezik. Az „Üsd a sárkányokat” után kitör a lázadás. Martózok, és tisztek egymásra lőnek, vízbe dobják, ütik egymást.
Ebben a részben még három nagyon lényeges mozzanat van, a pap alakja, aki eleinte pozitív szereplőnek hat (védeni próbálja a kivégzéstől a matrózokat) később semlegesnek (a tiszteket is védi) majd mivel tetteti a halált, fel is néz egy szemmel, már kiesik a néző piksziséből, és negatívnak érezzük. A kereszt jelkép nála, mikor elejti és belefúródik a hajó padlójába a Bolsevik hitetlenséget szimbolizálja vele.
A másik az orvos, aki nem segít Vakulin gyógyításában és a vízbe lökik. A cvikkere pedig csak ingázva lóg, ekkor már tudjuk, hogy a felkelést megnyerik a matrózok.
Végül pedig Vakulin haldoklása, akit az elvakult parancsnok mellbe lő, és a köteleken lóg, bár társai kimentik, mégse éli túl.
Második jelenet vége: „ Aki elsőnek emelte szavát a felkelés mellett, elsőként lett annak áldozata.” A halottat kiviszik az odesszai partra.
Harmadik rész: Odessza
A polgárok gyászolják Vakulint, akire egy felirat van tűzve: Egy tányér levesért(borscs) ölték meg. Megjelenik a lépcső, sokan felszólalnak, nem akarják elfelejteni bátor tettét. A városba érkezéskor már sztrájk van, és hírük a városban is lázongó hangulatot gyújt.
„Azt állítottam, hogy a Patyomkin forradalmi és művészeti értéke éppen tiszta filmegyszerűségében van és ennek a hatalmas filmalkotásnak, ott vannak a gyengéi, ahol a filmművészet törvényeit figyelembe nem véve a rendező a kézirat politikai tendenciáit akarja kihangsúlyozni.”
Vitorláson indulnak civilek a Patyomkin felé. Odessza lakói integetnek. Itt két képsík váltakozik, a végére a két téma összekeveredik. 1.Háttér 2.Premier plán
A képek vagy sokkszerűen, vagy események láncolatát követve jönnek egymás után. Egyszerre statikus és dinamikusa képi mondanivalót politikaivá változtatja, a vitorla zászlóra cserélése. – Kovács András Bálint A kortárs filmelmélet útjai c. könyv alapján
Ez után következik a lépcsős jelenet, amit a továbbiakban elemzek.
A végső megoldás a hajón történik, ahol nem tudni, hogy a hajók amik közelednek ellenséges céllal, vagy barátilag csatlakozni akarnak. Az utolsó pillanatig húzódik, izgalmas, és feszültségkeltő, hogy a mellettük lévő hatalmas hajó tüzelni fog a felhúzott ágyúiból, vagy válaszolnak a „csatlakozzatok” felhívásra. Az egyik matróz még ölelkezve el is búcsúzik társától, de végül feloldódik a feszültség és a flotta, együtt ujjong a felismert szabadság örömén.
Lépcsős jelenet
Történet: A lépcsősoron álló tömeg ujjong, örül a felszabadulásnak. A társadalom rétegei mind megtalálhatóak. Az édesanya gyermekével, egy gazdag hölgy cvikkerrel, egy nyomorék fiú, aki valószínűleg a Japán- Orosz háborúban sérült meg, idősek és fiatalok, férfiak és nők egyaránt. Örömüket felszabadultan mutatják ki, beszélgetnek, nevetgélnek, csoportokban állva.
Hirtelen katonák jelennek meg sorokba rendeződve, ritmikusan előre haladva. Két alapritmus hangzik fel, menetelésük és a sortűz ritmusa dobogva hallatszik. Ebben a pillanatban futásnak ered az eddig nyugodtan, gondtalanul, vidáman álló tömeg. Az előzőleg említett édesanya gyermekét eltalálják. Nem rögtön veszi észre a kisfiú hiányát. Mire visszanéz haldokló fiát, tapossa a tömeg, kicsi kezeit, a hasát végül az egész testét lábak borítják. Elborzadva áll csemetéje fölött, felveszi, és végső kétségbeesésében elindul vissza, felfelé a lépcsőn a katonák felé.
Közben látjuk az idős gazdag hölgyet, aki valószínűleg tanárnő, hiszen fiatalok csoportja veszi körül. Ő megpróbálja a katonákat emberségre bírni, de ez teljesen felesleges, mert a katonák, egyetlen gyilkoló gépezetté vállnak. Ők eszközök, hasonlítanak egymásra, nincs egyéniségük. Arcukat nem is mutatja, csak hátulról sorban, csizmájukat montírozva és árnyékként látjuk őket.
Az ezután következő képsor a legmegrendítőbb az egész filmben. Egy babakocsit toló anyuka nem tud olyan gyorsan menekülni, és testével védelmezi gyermekét. Látszik rajta, hogy még mindig nem hiszi el, hogy lehetséges az ok nélküli gyilkolás, de sem babája jelenléte, sem nőisége nem védi meg. Hasba lövik, ami lassú, fájdalmas halállal jár, haláltusája közben pedig meglöki testével a babakocsit, ami elkezd a lépcsősoron gurulni. Mutatják édesanyja halálát, a bébi sírását, az idős hölgy félelmét és elképedését, a fiát cipelő édesanya kivégzését. A képsor akkor zárul, mielőtt a baba kiesne a kocsiból.
„Sok film bukott, meg amely a népet, tömeget állította hőséül, de ennek oka, hogy ábrázolásában az ideológiai oldalra koncentrálta. Nem tudták művészeti eszközökkel, drámai akciókkal a közönségnek határossá tenni.”
Elöljáróban meg kell említeni, hogy Eizenstein, nem csak profi színészekkel dolgozott, hanem karakterekkel. A hétköznapi életben kereste őket és meg is találta. Ezért sokan megpróbálták a színészeket ellene fordítani.
Prokopenko: az édesanya, aki a kisfiával együtt hal meg a lépcsőn. Arca markáns, kaukázusi karakterű. A fájdalmat fejezi ki az arca. Mimikája végig kitűnő nagyon erős jellegű.
- Glauberman: a kisfiú. Kitűnik, mikor meglövik édesanyja után, kiált, száján a „Mámá” az utolsó szó, amit kiejt. Végtelenül szomorú és könnyei is kicsordulnak.
N. Poltavseva: a nő cvikkerrel. Az Ő karakterén a legjobban megfigyelhető a változás. Először az értetlenség, később a vágy a változtatásra, majd a végtelen felháborodottság, félelem mutatkozik rajta. – Filmi kontrapunkt, a nő cvikkere megszólalásig hasonlít az orvoséra.
Beatrice Vitoldi: Az asszony a babakocsival. Hiszi, hogy rá nem fognak lőni. A vésőkig elborzasztó, hogy ilyen is megtörténhet. Ő feladta életét a gyermekéért, testével védte, de nem tudta megmenteni. Egy nőnek ez rosszabb, mint a halál, gyermekét, a saját vérét védte, és ezzel felemelkedik Vakulin szintjére.
Ebben a részben a nők kapják a főbb szerepeket. A háború olyan részét jelenítik meg a színészek, amire nem mindig gondolunk, mint velejáróra. A háborúról, nem az jut eszünkbe hogy védtelen nőket gyilkolnak, hanem erős felfegyverkezett férfiak, gépek csatáját. Felháborító, kínos, fájdalmas, szomorú amit ezeken a képsorokon bemutatnak ezek a tehetséges emberek.
„ A montázsban széttagolja a tömeget, hogy mint szubjektum érvényesülhessen, ugyanakkor a tömeg összessége számára egyszerű embereket választ ki, individualizált típusokat, amelyek megfelelnek a tömeg egyértelmű jellegzetességének.”
A világítás, mivel nappal játszódik, nem kap nagy szerepet. A régi orosz filmekhez hasonlóan itt is különleges világítást kap a színésznők arca. Mintha egy belső fény világítana kifelé is, egy magasabb szintre emelés érdekében.
Szöveg ebben a jelenetben nincs, a zene határozza meg az egész hangzást.
„Ez a kísérőzene ugyanis önmagában új műfajt teremtett, a programzene vizuálisan leolvasható műfaját. Akkor, amikor Edmund Meisel megírta a Patyomkin kísérőzenéjét, egyben ennek a műfajnak is letette az alapköveit. Balázs Béla állapítja meg: „természetes zörejeket igyekeztek zeneileg visszaadni, ha csak a hangszerek adott keretei között is. Újfajta programzene született. De Edmund Meisel már a némafilm korában megtervezte» zörejgépét «, amelyet besoroltak a hangszerek közé. A hangosfilm előrevetette árnyékát.”
Véleményem szerint ez a jelenet, a színészi játékával, művészeti-ideológiai montázzsal, a kiemelkedő operatőri munkával és zenéjével felemelkedett a legmagasabb posztra, amire felkerülhet. Van, aki egyszerűsége miatt magasztalta, hiszen abban a korban a filmre nem ez volt jellemző. Az akkori néző választhatott a német teátrálisság között, vagy az amerikai moralizáló szentimentalizmus között. Itt nem voltak gazdag dívák, csak a forradalmi tömeg, maga a nép. A szocializmusban kifejezetten csonkították a műveket. A cenzúra jószerivel csak a romantikus, vagy semleges filmeket engedte a mozikba. Sokáig Magyarországon, Németországban abszolút be volt tiltva, néhány helyen teljesen cenzúrázva adták elő. Nem is csoda, hiszen jó néhány nyugati országban tömegek mozdultak meg a film hatására, tüntetésekkel érezve együtt a brutálisan sújtott Szovjetunióval.
Nehéz levonni a tanúságot, egy ilyen komoly filmről. A háborúellenesség evidens. Fontosabb a bátorság, mint beállni a sorba, néha akár a saját életünk, testi épségünk árán is, ha egy nagyobb jót akarunk követni. Vakulin, az asszony a babakocsival, a város lakói mind áldozatot hoztak a szabadságért, a következő generáció jólétének reményéért.
